3. fejezet - Mi vagyok?

Sziasztok! Elhoztam a harmadik fejezetet is. Az eleje pont annál a szónál kezdődik ami jött volna a következőbe :) Nekem ebbe az a kedvenc részem amikor, SPOILER>> Bella megöli a lányt.... :D Ez a rész most egy kicsivel rövidebb lett mint a többi volt. Jó olvasást, és kérek komikat *-*

3. fejezet - Mi vagyok én?

…megszűnt. Na jó nem teljesen, de nagyon enyhült, már csak egy kicsit égetett, ami elviselhető volt.
Sajnálom, ennél többet nem tehetek érted. És, kérlek Charlie érdekében, ne menj haza, ha ő is otthon van. – suttogta Jake elgyötört arccal. Elment. Egyedül maradtam,és a tűz megint elkezdte marni a testem. Majd megint enyhült, mint amikor Jacob belém harapott. De ez most más volt. Éreztem, hogy itt valaminek vége szakad, és valami új dolog kezdődik. Érzetem, hogy ez a kis tűz ami még égett bennem, örökre bennem marad.
Felálltam. Olyan gyorsan, és könnyedén mozogtam, hogy magam is meglepődtem. Bár nem voltam olyan gyors, mint Angelika (ebben biztos voltam). De furcsa volt, mintha megváltoztam volna. Élesebben láttam, mindent. Hallottam, ahogy a fák suhognak az enyhe, éjszakai szélben. Éreztem, az fenyő illatát, a nyirkos levegőt, az oromban, és… valami eszméletlenül édes, és csábító illatot. Akaratlanul is követtem az illatot, valahogy ezt súgták az ösztöneim. És futottam… nagyon gyorsan, gyorsabban, mint amire én valaha is képes voltam. És úristen, ügyes lettem, de ez lehetetlen! Hiszen én két ballábas vagy. De akkor, hogy lehet, hogy egyszer sem estem el idáig, pedig igen gyorsan mozogtam. Az illat. Már látom, honnan jött. Egy békés tizenéves túrázó, illata volt. Lassan, de biztosan sétáltam felé. Ő pedig megfordult és rám nézett. Én ekkor hirtelen rátámadtam, és a fogaimat a nyakába mélyesztettem. Könnyedén áthatoltam a puha és vékony bőrén. Élvezettel engedtem, hogy a számba ömöljön, nedves, forró, friss és ínycsiklandó vére. Ez volt a lehető legistenibb dolog amit valaha ittam. Vagy ettem?
- ÚRISTEN! Mi? Ez… Én… Ez nem lehettem én. Én nem vagyok ilyen. Ki, vagy, mi vagyok egyáltalán? – kiabáltam, magamból kifordulva az előző gondolatmenetemre. Ekkor már a földön ülve, a kezeimben tartott testre – halott, élettelen testre – meredve eleredtek a könnyeim. Míg a könnyeim végiggördültek az arcomon, csak egy dologra gondoltam. Megöltem valakit. Hogy tehettem? És ráadásul a puszta kezemmel, vagyis inkább a számmal. Hisz élveztem, ahogyan a meleg vére a számba szétárad. Kiélveztem minden pillanatát, amíg ki nem ittam az összes csepp vért, a testéből. Szépen lefektettem, az elernyedt testet a földre, és lecsuktam a szemeit. Összegömbölyödtem a földön, és vártam. Vártam valamire, vagy valakire, aki segíteni tudna. Elmondhatná, miért tettem ilyet ösztönösen. Még mindig nem fogtam föl, hogy én okoztam annak a szegény lánynak a halálát. Soha többé nem láthatja a szüleit, és a barátait. És ekkor csapott belém a felismerés… Az a szörnyű felismerés, hogy én sem láthatom többé őket. Vagy legalábbis, emlékszem Jake mit mondott. És én éreztem, hogy igaza van.
Nem tudom mióta lehettem ott a földön összegörnyedve, megtörten és kisírt szemmel, mikor meg halottam néhány puha, halk léptett. A hang irányába fordítottam a fejem. Ekkor megláttam, hét csodálatos embert amint kilépnek a fák árnyékából. Párokban voltak. Volt, egy szőke férfi, talán ő volt a legidősebb, és a párja pedig egy vöröses hajú nő volt. Jobb és, bal oldalukon, még egy-egy pár állt. Egy szőke világfájdalmas képű szöszi, és egy rövid fekete hajú, koboldszerű csaj. A másik oldalon, egy szőke nő, aki még szebb volt, mint Angelika. Hosszú, hullámos tincsek keresztezték, hibátlan arcát. Akár egy modell. Ő egy mackószerű, nagydarab fiúval volt, akinek a szája sarkában, kis mosolyt véltem fölfedezni. És aztán, egy bronzhajú isten. Persze-persze, mind fantasztikusan nézett ki. De róla, nem tudtam levenni a szememet.
Én Carlisle vagyok, és ez a családom. Benned kit tisztelhetek? – kérdezte a szőke férfi – Carlisle – barátságos, hangon. Nem válaszoltam, még mindig csak őket bámultam.
Zavart, fél, és tehetetlennek érzi magát. – mondta csöndesen, már-már szinte suttogva a szőke fiú. Majd a bronzhajú isten lépett ki közülük, így pár lépéssel közelebb lett hozzám.
Tudod, hogy mi vagy te? Vagy valamit tudsz magadról? – kérdezte bársonyos hangján, a szemében bizonytalanságot láttam. Válaszolni akartam, de egy hang sem jött, ki a torkomon, így megráztam a fejemet.
Gyere velünk, mi majd segítünk neked, ha elmeséled nekünk, mi történt veled. Nem kell félned, nem fogunk bántani. – szólt megint barátságosan, Carlisle, közben odajött hozzám. Ekkor meglátta, az eddig takarásban lévő előttem fekvő holttestet. Ez láttán elszomorodva lehajtotta fejét. De a kezét oda nyújtotta, hogy felsegítsen. Én elfogadtam.
Én tettem, de nem tudom miért. Nem értek semmit. – szóltan halkan. Mire Carlisle bólintott, és intett, hogy kövessem. Így tettem. Nagyon gyorsan futottak, gyorsabban, mint amire én képes voltam. A bronzhajú fiú, visszafutott, hozzám, és az én tempóban haladt mellettem.
Edward Cullen vagyok. Téged hogy hívnak? – szólt, mosolyogva.
Bella.
Nos, Bella nem tudsz gyorsabban futni, hisz te… - mintha beleakadt volna szó. – Fogalmad sincs mi vagy, ugye? – kurtán megráztam a fejem.
Nem. Nem tudok gyorsabban futni, és nem, fogalmam sincs, hogy „mi vagyok”. De igazán elmondhatnád. – az utolsó mondatot egy kissé durcásan tettem hozzá, mire ő elmosolyodott. Annyira gyönyörű volt, hogy nem tudtam levenni a szemem, szépen ívelt ajkairól.
Sajnálom, de egyre inkább úgy tűnik, hogy nem vagy az, vagy legalábbis nem vagy teljesen az amire gondoltuk. – miközben ezt mondta a homloka apró ráncokba szaladt. Pár percben csöndben futottunk egymás mellet, majd megérkeztünk. Egy gyönyörű házra meredtem, ami az erdő közepén állt.
Hűha! – mondtam elképedve. Ő már a nyitott ajtónál várt arra, hogy bemenjek a házba én is.

2. fejezet - Valóban Ő az?

Sziasztok! Igen-igen végre meghoztam a 2. fejezetet is. Nekem tetszik. Mellesleg ebben van a fordulópont fele. A másik felét a következő rézhez tartogatom. :D Már azt is elkezdtem a 3. részt. Én is izgulok XD Na, létszíves írjatok komit *-*

2. fejezet - Valóban Ő az?

Az erdő közepén voltam, összeesve. A fák forogtak körülöttem, a sötét erdőben. A sáros föld és az eső szagát éreztem a levegőben. A kezemet remegve a hajamhoz érintetten, és érzetem, hogy csomókba van, a beleszáradt sár miatt. Nem éreztem az egyik lábamat így kétségébe esve kapálóztam a másik lábammal, a semmibe. Olyan volt, mintha az erdőn a végtelen sötétség uralkodna. Aztán az erdő fekete sűrűjéből, kilépett egy angyal. Még a gyér fényben is láttam, hogy milyen csodálatosan fest, alakját még a topmodellek is megirigyelték volna. A haja, pedig göndör fürtökben omlott a vállára, és lágyan keretezte tündéri, sápadt arcát. A mosolya elbűvölő volt, vakítóan fehéren csillogtak a fogai, hófehér bőre mellet. A szája pirosas árnyalatú volt, és a szeme…. A szeme feketébbnek látszott, mint az éjszaka, és az erdő sötétje együttvéve. És közeledett. Ez az elbűvölő lény felém lépkedett, kecsesen és mosolyogva. Aztán letérdelt mellém a sárba. Végig simította az arcomat, és közben a szemei égtek a vágytól. Tisztán látszott a sötét, fekete szemeiben, hogy szomjazik, de nem tudtam mire. Egyre közeledett aztán nem maradt más, csak az iszonyú fájdalom…

Valaki észveszejtően sikított mellettem az ágyban, megdöbbenve jöttem rá, hogy én vagyok az. Ez csak egy álom volt… Próbáltam lenyugodni, de nem ment. Beszaladtam a fürdőbe és beálltam a zuhany alá, hidegre állítottam, hogy lemossam magamról a verítéket. A jéghideg vízcseppek jólesően folydogáltak végig a bőrömön, majd nagy koppanással elértek a zuhanyzó tálcáig. Megmostam a hajamat is a kedvenc, eper illatú samponommal. Fogmosás után rávettem magam, hogy belenézzek a tükörbe. Nem is ismertem magamra, a szemem alatt lila karikák éktelenkedtek, a hajam kócokban állt, még is hajmosás után is. Ezek csak is az álom miatt lehettek (biztos sokat forgolódtam közben), amit még mindig nem tudtam mire vélni. Hiába gondolkoztam rajta, semmi. Az ágyra dőlve hirtelen eszembe jutott, egy fontos dolog, amire ma még nem is gondoltam, csöppet sem, pedig eddig mindig ezen agonizáltam. Bizony… holnap iskola. Erre a gondolatra azonnal elhúztam a számat. Talán ideje lenne elkezdeni a napot, gyorsan elintéztem a dolgaimat itthon, és ahelyett, hogy beültem volna a furgonomba, gyalog indultam útnak. Gondoltam, az utolsó szabadnapomon sétálok egyet. A nap nem csillogott úgy az égen, mint otthon, Phoenixben. De éppen ezért az idő friss és kellemes volt. Az erdő felé vettem az irányt, lassan, nyugodtan sétáltam befelé. Megint az az érzésem támadt mintha valaki követne, de már nem fújtam fel a dolgot annyira mint legelőször. Azt hiszem kezdtem belátni, hogy paranoiás vagyok és képzelődök, így ezekkel az érvekkel próbáltam elnyomni ezt a furcsa érzést. Hirtelen egy tűzforró tapintást éreztem magamon. Egy gyenge sikoly hagyta el a számat (hát igen ennél többre nem telne ha megtámadnának, akkor sem…).
Shh – szólalt meg egy ismerős hang. Hátra fordultam és megpillantottan a hang tulajdonosát, Jacobot.
Jacob Black! A szívbajt hoztad rám! Mi a fenét akarsz? – szóltam, kiabálva, mert idegesített, hogy ennyire megijesztet.
Bella, ne menj be az erdőbe. Nagyon veszélyes dolgok vannak ott, és ha nem La Push-nál mész az erdőbe nem tudlak, megvédeni, mert visszatértek a Cull…
Jajj, istenem, elmondhatnád mi az ahelyett, hogy itt titkolódzol. Nem érdekel, mit mondasz amíg nem fogalmazol konkrétan, szóval én most folytatom a sétámat. – vágtam a szavába.
Jake, megállt és láttam az arcán az aggodalmat, miközben megfordultam, és éreztem a pillantását, ahogy a hátamba fura szinte könyörgött, hogy ne tegyem, mintha az életemmel játszanék. És lassan, de biztosan, besétáltam az erdőbe. Bent az erdő sűrűjében olyan nyirkos volt minden. Most konkrétan egy ág reccsenését hallottam, és biztos voltam benne, hogy nem képzelődök, így elfordultam a hang irányába. Egy csodálatosan szép szőke nő –vagy angyal - lépett ki az erdő sötétjéből. Teljesen úgy nézett ki akárcsak az álmomban. És éppen ezért megrémültem tőle, de az arcvonásaimon uralkodtam.
Szia! Én Angelika vagyok, és te pedig Isabella Swan, igaz? – szegezte nekem a kérdést hirtelen, az angyal. Jé még a neve is arra utal, hogy milyen csodálatosan néz ki.
Öhhm… - tétovázásomon elmosolyodott – Igen, de inkább Bella.
Nos, Bella nincs kedved még sétálni velem egy kicsit? – nézett rám a ragyogó fekete szemeivel, olyan csábítóan, hogy erre szinte lehetetlen lett volna nemet mondani. És végülis, még csak délután volt, szép idő volt – Forkshoz mérten – szóval mér ne? Mert idegen? Ugyan már, hisz olyan barátságos, bár arra nem mertem rákérdezni, honnan tudja a nevem.
Már igen régóta sétáltunk, keveset beszélgettünk, inkább élveztük a friss levegőt. Annyit azért megtudtam róla, hogy csak átutazóban van, és 21 éves, és biztos benne, hogy a ma éjszakája izgalmas lesz. Nem is tudom mióta sétálgathattunk az erdőben, de már nagyon sötét volt. Angelika hirtelen megállt.
Hmm… Mondtam, hogy izgalmas éjszakám lesz. Ez most kezdődik Bella. – mosolygott édesen, akár egy elbűvölő gyermek. Nem értettem mért hangsúlyoz ki engem, tőlem lesz izgalmas az éjszkája?
Nekem már haza kellene mennem. – mondtam lesütött fejjel, csendesen. Rossz előérzetem volt.
Nem! – sikította, mint egy gyerek akinek elrontják a legjobb játékát. A nem várt reakciója miatt hátráltam egy lépést, és ploccs bele estem a sárba. A hajamhoz nyúltam, amiben csomókban állt a sár. Hirtelen felismertem:
Te… Te… –hebegtem – Te voltál ott a boltban, és az álmomban.
És, én suhantam el kocsid mellett – ekkor elsuhant mellettem – És én csillogtam – mosolygott és kiállt a napfényre, a bőre úgy csillogott mintha ezer gyémánt lenne benne.
Meg fogsz ölni? – a végén elcsuklott a hangom, és eszembe jutott az az éles, perzselő fájdalom amit álmomban éreztem.
Mondhatjuk így is, de én jobban szeretem azt a kifejezést, hogy a szíved megszűnik majd dobogni. – és ezt követően akárcsak az álmomban közeledett, majd a fájdalom… Közben így szólt:
Tudom, nagyon fáj és éget – valóban szenvedtem, egy belső tűztől, ami perzselte szét a testemet – Te most egy csodálatos lény leszel, akinek a bőre hófehér és kőkemény, csillog a napfényben, a szemed színe vörös, ha szomjas vagy fekete, gyönyörű halhatatlan és csábító leszel, avagy vá…
BELLA! – kiabálta Jacob, a semmiből tűnt fel, és iszonyat gyorsan farkassá változott, majd eltűnt Angelikával.
Volt pár szabad percem, és ekkor az égre csúszott a tekintetem, s láttam, hogy pont ezen a zavaros, fájdalmas éjszakán az ég gyönyörű. Fantasztikusan szép volt, a csillagok csak úgy tündököltek az égen. Ezt az éjszakát nyugodtan hívhattam csillagos éjszakának, nagyon tetszett. Láttam, hogy visszajön Jake, hirtelen ott volt mellettem. Egy másodpercig gondolkozott, majd belém harapott, akárcsak az a nő. Ezzel egyszeriben elfeledkeztem az égről. S, a tűz egyszeriben …

Holnap!

Sziasztok! Bocsi, hogy nagyon sokáig nem voltam. De nem tudtam írni. Egyszerűen, nem tudtam normálisan fogalmazni. Aztán a nyaraláson jött az ihlet, és lassan kész a 3. fejezet is :) Holnap föl rakom a 2. fejezetet. Aztán majd nyitok, egy új blogot. Az egy nagyon csavart, érdekes, izgalmas történet lesz, legalábbis remélem ;) Na pusszi holnap jövök :D

Ízelítő: 2. fejezet - Valóban Ő az?

Az erdő közepén voltam, összeesve. A fák forogtak körülöttem, a sötét erdőben. A sáros föld és az eső szagát éreztem a levegőben. A kezemet remegve a hajamhoz érintetten, és érzetem ,hogy csomókba van, a beleszáradt sár miatt. Nem éreztem az egyik lábamat így kétségébe esve kapálóztam a lábammal, a semmibe. olyan volt, mintha az erdőn a végtelen sötétség uralkodna. Aztán az erdő fekete sűrűjéből, kilépett egy angyal. Még a gyér fényben is láttam, hogy milyen csodálatosan fest, alakját még a topmodellek is megirigyelték volna. A haja, pedig göndör fürtökben omlott a vállára, és lágyan keretezte tündéri, sápadt arcát. A mosolya elbűvölő volt, vakítóan fehéren csillogtak a fogai, hófehér bőre mellet. A szája pirosa árnyalatú volt, és a szeme…. A szeme feketébbnek látszott mint az éjszaka, és az erdő sötétje együttvéve. És közeledett. Ez az elbűvölő lény felém lépkedett, kecsesen és mosolyogva. Aztán letérdelt mellém a sárba. Végig simította az arcomat, és közben a szemei égtek a vágytól. Tisztán látszott a sötét, fekete szemeiben, hogy szomjazik. Egyre közeledett aztán nem maradt más, csak az iszonyú fájdalom…

Valaki észveszejtően sikított mellettem az ágyban, megdöbbenve jöttem rá, hogy én vagyok az. Próbáltam lenyugodni, de nem ment. Beszaladtam a fürdőbe és beálltam a zuhany alá, hidegre állítottam, hogy lemossam magamról a verítéket. A jéghideg víz cseppek jólesően folydogáltak végig a bőrömön, majd nagy koppanással elértek a zuhanyzó tálcáig. Megmostam a hajamat a kedvenc, eper illatú samponommal.