3. fejezet - Mi vagyok?

Sziasztok! Elhoztam a harmadik fejezetet is. Az eleje pont annál a szónál kezdődik ami jött volna a következőbe :) Nekem ebbe az a kedvenc részem amikor, SPOILER>> Bella megöli a lányt.... :D Ez a rész most egy kicsivel rövidebb lett mint a többi volt. Jó olvasást, és kérek komikat *-*

3. fejezet - Mi vagyok én?

…megszűnt. Na jó nem teljesen, de nagyon enyhült, már csak egy kicsit égetett, ami elviselhető volt.
Sajnálom, ennél többet nem tehetek érted. És, kérlek Charlie érdekében, ne menj haza, ha ő is otthon van. – suttogta Jake elgyötört arccal. Elment. Egyedül maradtam,és a tűz megint elkezdte marni a testem. Majd megint enyhült, mint amikor Jacob belém harapott. De ez most más volt. Éreztem, hogy itt valaminek vége szakad, és valami új dolog kezdődik. Érzetem, hogy ez a kis tűz ami még égett bennem, örökre bennem marad.
Felálltam. Olyan gyorsan, és könnyedén mozogtam, hogy magam is meglepődtem. Bár nem voltam olyan gyors, mint Angelika (ebben biztos voltam). De furcsa volt, mintha megváltoztam volna. Élesebben láttam, mindent. Hallottam, ahogy a fák suhognak az enyhe, éjszakai szélben. Éreztem, az fenyő illatát, a nyirkos levegőt, az oromban, és… valami eszméletlenül édes, és csábító illatot. Akaratlanul is követtem az illatot, valahogy ezt súgták az ösztöneim. És futottam… nagyon gyorsan, gyorsabban, mint amire én valaha is képes voltam. És úristen, ügyes lettem, de ez lehetetlen! Hiszen én két ballábas vagy. De akkor, hogy lehet, hogy egyszer sem estem el idáig, pedig igen gyorsan mozogtam. Az illat. Már látom, honnan jött. Egy békés tizenéves túrázó, illata volt. Lassan, de biztosan sétáltam felé. Ő pedig megfordult és rám nézett. Én ekkor hirtelen rátámadtam, és a fogaimat a nyakába mélyesztettem. Könnyedén áthatoltam a puha és vékony bőrén. Élvezettel engedtem, hogy a számba ömöljön, nedves, forró, friss és ínycsiklandó vére. Ez volt a lehető legistenibb dolog amit valaha ittam. Vagy ettem?
- ÚRISTEN! Mi? Ez… Én… Ez nem lehettem én. Én nem vagyok ilyen. Ki, vagy, mi vagyok egyáltalán? – kiabáltam, magamból kifordulva az előző gondolatmenetemre. Ekkor már a földön ülve, a kezeimben tartott testre – halott, élettelen testre – meredve eleredtek a könnyeim. Míg a könnyeim végiggördültek az arcomon, csak egy dologra gondoltam. Megöltem valakit. Hogy tehettem? És ráadásul a puszta kezemmel, vagyis inkább a számmal. Hisz élveztem, ahogyan a meleg vére a számba szétárad. Kiélveztem minden pillanatát, amíg ki nem ittam az összes csepp vért, a testéből. Szépen lefektettem, az elernyedt testet a földre, és lecsuktam a szemeit. Összegömbölyödtem a földön, és vártam. Vártam valamire, vagy valakire, aki segíteni tudna. Elmondhatná, miért tettem ilyet ösztönösen. Még mindig nem fogtam föl, hogy én okoztam annak a szegény lánynak a halálát. Soha többé nem láthatja a szüleit, és a barátait. És ekkor csapott belém a felismerés… Az a szörnyű felismerés, hogy én sem láthatom többé őket. Vagy legalábbis, emlékszem Jake mit mondott. És én éreztem, hogy igaza van.
Nem tudom mióta lehettem ott a földön összegörnyedve, megtörten és kisírt szemmel, mikor meg halottam néhány puha, halk léptett. A hang irányába fordítottam a fejem. Ekkor megláttam, hét csodálatos embert amint kilépnek a fák árnyékából. Párokban voltak. Volt, egy szőke férfi, talán ő volt a legidősebb, és a párja pedig egy vöröses hajú nő volt. Jobb és, bal oldalukon, még egy-egy pár állt. Egy szőke világfájdalmas képű szöszi, és egy rövid fekete hajú, koboldszerű csaj. A másik oldalon, egy szőke nő, aki még szebb volt, mint Angelika. Hosszú, hullámos tincsek keresztezték, hibátlan arcát. Akár egy modell. Ő egy mackószerű, nagydarab fiúval volt, akinek a szája sarkában, kis mosolyt véltem fölfedezni. És aztán, egy bronzhajú isten. Persze-persze, mind fantasztikusan nézett ki. De róla, nem tudtam levenni a szememet.
Én Carlisle vagyok, és ez a családom. Benned kit tisztelhetek? – kérdezte a szőke férfi – Carlisle – barátságos, hangon. Nem válaszoltam, még mindig csak őket bámultam.
Zavart, fél, és tehetetlennek érzi magát. – mondta csöndesen, már-már szinte suttogva a szőke fiú. Majd a bronzhajú isten lépett ki közülük, így pár lépéssel közelebb lett hozzám.
Tudod, hogy mi vagy te? Vagy valamit tudsz magadról? – kérdezte bársonyos hangján, a szemében bizonytalanságot láttam. Válaszolni akartam, de egy hang sem jött, ki a torkomon, így megráztam a fejemet.
Gyere velünk, mi majd segítünk neked, ha elmeséled nekünk, mi történt veled. Nem kell félned, nem fogunk bántani. – szólt megint barátságosan, Carlisle, közben odajött hozzám. Ekkor meglátta, az eddig takarásban lévő előttem fekvő holttestet. Ez láttán elszomorodva lehajtotta fejét. De a kezét oda nyújtotta, hogy felsegítsen. Én elfogadtam.
Én tettem, de nem tudom miért. Nem értek semmit. – szóltan halkan. Mire Carlisle bólintott, és intett, hogy kövessem. Így tettem. Nagyon gyorsan futottak, gyorsabban, mint amire én képes voltam. A bronzhajú fiú, visszafutott, hozzám, és az én tempóban haladt mellettem.
Edward Cullen vagyok. Téged hogy hívnak? – szólt, mosolyogva.
Bella.
Nos, Bella nem tudsz gyorsabban futni, hisz te… - mintha beleakadt volna szó. – Fogalmad sincs mi vagy, ugye? – kurtán megráztam a fejem.
Nem. Nem tudok gyorsabban futni, és nem, fogalmam sincs, hogy „mi vagyok”. De igazán elmondhatnád. – az utolsó mondatot egy kissé durcásan tettem hozzá, mire ő elmosolyodott. Annyira gyönyörű volt, hogy nem tudtam levenni a szemem, szépen ívelt ajkairól.
Sajnálom, de egyre inkább úgy tűnik, hogy nem vagy az, vagy legalábbis nem vagy teljesen az amire gondoltuk. – miközben ezt mondta a homloka apró ráncokba szaladt. Pár percben csöndben futottunk egymás mellet, majd megérkeztünk. Egy gyönyörű házra meredtem, ami az erdő közepén állt.
Hűha! – mondtam elképedve. Ő már a nyitott ajtónál várt arra, hogy bemenjek a házba én is.